Az erdők hűtik a klímát

Egy következő, hosszú ideje hangoztatott "vélekedés" került összhangba a legújabb éghajlat modellezési eredményekkel. Vagy éppen fordítva?
A NASA legújabb éghajlat modellezési eredményei szerint, egy megduplázódó széndioxid koncentrációjú légkör körülményei között a növények növekedésével járó párologtatás hűtő hatása a szárazföldön - 0,6 Celsius fok negatív visszacsatolást eredményez. Nem hangzik soknak, de ha mellétesszük, hogy enélkül a hatás nélkül a melegedés 1,94 Celsius fok lenne, akkor mindjárt a melegedési hatás 30%-áról beszélünk, azért így már nem is annyira rossz.
A modellezés újdonsága, hogy tapasztalati eredmények alapján: a megnövekedő széndioxid mennyiség mellett a növények hatékonyabban használják a vizet és a tápanyagokat, mint a jelen körülmények között. Ez a "lefelé-szabályozás" - ahogy a cikk nevezi - és a hatására kialakuló nagyobb levél méretek idézik elő az ismertetett hatást. Sok kicsi sokra megy?
(részletesen a http://www.nasa.gov/topics/earth/features/cooling-plant-growth.html címen olvasható)

Ehhez már csak azt a kérdést érdemes hozzátenni, hogy vajon milyen hatása lenne ezekután, ha a tájhasználat értelmes alakításával a víz visszaforgatásával a rendelkezésre álló vízmennyiséget is megnövelnénk? Ahogy erről az egész honlapunk szól.

A kutatási jelentés mellett található animáció pedig kihagyhatatlan.

Bourbon Vízlép-csőd

Nem meglepő módon, a megújuló energiaforrások mentén újra felbukkantak a dunai vízlépcsők. A probléma nem az, hogy beszélünk róla, hanem az, hogy megint fordítva ülünk a lovon. A duzzasztás egy eszköz, nem cél, és amíg a céljaink a Dunával nem egyértelműek, az eszközök szajkózása csak szánalmas figyelemfelhívás: Az elmúlt harminc év nem volt elég, hogy egyesek belássák, vízienergiáról nem érdemes hordozója a víz tágabb ökológiai és társadalmi funkciói nélkül értekezni. Mint a Bourbonok.

Sajnálatos, hogy ez a vakság nem mást, mint az MTA-t jellemzi (Köztestületi Stratégiai Programok – Megújuló energiák hasznosítása, MTA 2010).Lehetne legyinteni, úgy sincs épeszű politikus, aki ezt a csontvázat magára rántaná, de a sajtóközlemény klónjai újságírói belegondolás / visszakérdezés nélkül végiggördültek a sajtón. És ez intő jel.

Nézzük hát az írást (mi csak a Vízienergia fejezetet 2.5 vesszük górcső alá, e témában gondoljuk megalapozottnak véleményünket), mert jól példázza, hogy miért nem jutunk ötről hatra. Bős-Nagymaros kudarcát az elemzés műszaki és politikai okokra vezeti vissza, minden mást: környezeti és jogi kérdéseket e kettő alá söpör, amikkel részben Hága foglalkozik, és annyi az állítás, hogy le kellene végre zárni), majd e rövid huszárvágás után maradnak a szűken értelmezett műszaki problémák, amelyek részletes tárgyalásra kerülnek. Ez utóbbiakról kiderül, hogy ha nem egy oldaltározós csúcsrajáratós erőművet terveztek volna, hanem egy (két?) árfolyósat akkor minden rendben lenne.

Hát, nem. Fel kellene ébredni! A magyar Duna szakasz legnagyobb problémája a medermélyülés a vele karbaöltve járó hordalék vesztés és a folyó keresztirányú kapcsolatainak elveszése. Ez a három folyamat veszélyezteti a folyó menti ivóvízbázisainkat, a legnagyobb volumenű ökológiai szolgáltatást, haszonvételeket biztosító folyó menti területek kiszáradásához / tönkremeneteléhez vezet, a hajózás számára is akadályokat emel és csökkenti a természeti sokféleséget, ami a pl az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásunk ökológiai információs bázisa és hiánya majd a jövőben fogja költségekbe verni utódainkat. Ez nem öncélú zöldség, hanem a jelen és jövőbeni jólétünk környezeti tőkéjével / infrastruktúrájával való gazdálkodás ügye. Először ezekre a hosszú távú létfeltételeinket veszélyeztető folyamatokra kellene (többek között) mérnöki választ találni, és ha ez meg van, el lehet gondolkodni, hogy ennek keretében, hogyan lehetne a víz energiáját is hasznosítani.

Na de fordítva? Ez nem más, mint a saját rögeszméinknek a társadalom sokszínű célrendszere fölé helyezése, amíg ez a hozzáállás nem változik meg nem fogunk tudni továbblépni, mert lehetetlen eszmecserét folytatni.

Főleg ha a múltból azt sem tanuljuk meg, hogy a fenti problémákat pont a folyó természete ellen való folyamszabályozási megoldások idézték elő. A német és osztrák erőművek számunkra már eddig is sok problémát okoztak, pl pont a hordalék visszafogásával. Az írás által kárhoztatott oldaltározós duzzasztási megoldás pont, hogy egy próbálkozás volt, ahogy a Rajnán is a korai vízlépcsők negatív hatásainak kiküszöbölésére. Ott sem sikerült, itt sem. Lenne min gondolkodni, modellezni, mielőtt újabb kalandra kérünk társadalmi felhatalmazást.

A vízienergia hasznosítási lehetőségeiről szóló fejezet közvetett jótékony hatásokat sorol. Szánalmas. Mikor jutunk el oda, hogy elvégezzünk egy költség-haszon elemzést mielőtt érvelni kezdünk? Abból kiderülne, hogy milyen alternatívákban lehet gondolkodni és melyiknek mi a pozitív és negatív következménye, meg hogy összefüggenek-e egyáltalán egymással. Lásd a dunai hajózásról és a Homokhátságról szóló elemzéseinket. De a hasznok és hátrányok kiegyensúlyozott mérlegelését már az időközben honosított Uniós joganyag is kötelezővé teszi. Tessék a folyamatot az elején kezdeni!

Azt, hogy a tiszai vízlépcsők „egyértelműen jótékony hatással vannak a környezetükre” a magam részéről nem merném ilyen határozottsággal kijelenteni. Úgy látszik a Bodrogköz, a Hevesi sík, Nagykörű árterének problémái sajnálatos módon nem jutott el az alkotókhoz, pedig még az MTA-ról sem kellett volna kimozdulni az információkért.

A szivattyús tározós erőművek (a tanulmány vízienergia fejezetének 3. pontja) kérdésköre ugyancsak a nem-mérnöki tudományok, eredmények és problémakezelési megoldások lenézését tükrözi. A villamos-energia felhasználás keresleti oldali szabályozásában rejlő lehetőségeket itthon rendre nem használjuk ki és csak messziről nézzük a szemünk előtt kibontakozó IT alapú hálózat-üzemeltetési forradalmat. Ami anyag készült a témáról, az ugyan ellent mond a szivattyús erőművek építését szorgalmazó igénynek, de ez úgy látszik nem probléma.

Lehet a Dunáról, mint energiahordozóról beszélni, de vajon miért nincs meg az az intellektuális bátorság, hogy egy közpénzekből fenntartott köztiszteletben álló intézmény szembesítse a berkein belül fellelhető tudományágakat egymással, ha a véleményeik között alapvető ellentmondások feszülnek, amelyeket kutya kötelességük lenne meghaladni, mielőtt javaslatokkal állnak elő az őket eltartó társadalom felé?

Ökológiai szolgáltatások a városban

Olvastam egy jó cikket az Economistban (mellesleg az egyik legérdemesebb újság olvasásra) egy, az Egyesült Államokban gyorsan népszerűsödő gyakorlatról. Van közel 800 olyan amerikai város, ahol gondot okoz a hirtelen lezúduló sok csapadék. A szennyvíz-csatorna hálózat és a csapadékvíz elvezetés egy – gyakran eléggé elavult - rendszerként üzemel, zápor után felszínre buggyan a koszos lé, elönti az utakat, a szennyvíztisztítókba érkező felduzzadt mennyiség kezelésére pedig képtelenek, jó részét tisztítás nélkül engedik az élővizekbe. Mivel az éghajlatváltozás sok helyen koncentráltabban érkező csapadékkal jár együtt, a taglalt probléma magától biztos nem fog enyhülni.

Mi a megoldás? Kapásból az jut az ember eszébe, és az EU is ebbe az irányba megy, hogy bővíteni kell a hálózatot, önálló csapadékvíz elvezetést hozni létre, tároló medencéket a hálózaton és a szennyvíztisztító telepen. Természetesen irdatlan nagy összegekről beszélünk, az ezzel járó korrupcióval, rengeteg építkezéssel, zajjal, szennyezéssel és utána mindezt üzemeltetni sem két fillér. Van azonban jobb is és az USA-ban több helyen már nem csak kísérleti szinten. A csapadékvíz nem szorul kezelésre, kár összegyűjteni, a legjobb lenne ha a talajba szivárogna. Ha a mindenütt betonnal borított városi felületeket meg lehet bontani, lesz hova folynia a víznek. Pontosan ezt csinálják több metropoliszban is. Feltörik az utca egy részét és parkot hoznak létre. Porózus anyagból fektetik a járdát, hogy átfolyjon rajta a víz. A háztetőkről induló esőcsatorna nem a szennyvíz-hálózatban, hanem a talajban ér véget. Rengeteg apró kis változtatással csodát lehet tenni. Eközben zöldül a város, élhetőbb lesz, munkahelyek jönnek létre. Egy buszmegállónyi zöld felület egy fával és néhány bokorral több száz liter vizet képes visszatartani.

Mennyit is lehet így spórolni? New York City 20 év alatt összesen 6,8 milliárd dollárt kellene, hogy „szürke infrastruktúrára” (csővezetékekre, tisztítóművekre) költsön környezetvédelmi céljai érdekében. Ugyanez „zöld infrastruktúrával” 4,4 milliárd dollárból összejön, miközben az üzemeltetés is jóval olcsóbb lesz és a város lakói kézzelfogható fejlődést látnak. Azt gondolom, hogy itthon is helye lenne efféle megoldásoknak.

http://www.economist.com/node/17468409?story_id=17468409

Hogy nézünk ki!

Most már a saját szemünkkel is láthatjuk, mennyire különbözik az, amit az országból csináltunk, attól, ami Európa többi részét borítja. Ez nem a globális éghajlatváltozás, ezt saját magunk tartjuk fenn! A Honfoglalás kori erdősültség az ország belső részein is 40% körül mozgott.
Az Európai Űr Ügynökség (ESA) megjelentette Európa földfelszín borításának és területhasználatának 2009-es állapotát. És mostantól ez a térkép folyamatosan frissül a műholdak adatai alapján.
Vajon megérjük, hogy lássunk némi változást - erdőt?

A nagy felbontású kép: http://www.esa.int/images/GLOBCORINE_2009_web.jpg

A Kilimandzsáró tetejének hava és a lábának erdői

A Kilimandzsáró lábánál elterülő erdők az egyik forrása annak a pára tartalomnak, ami hegy tetején a hósapkát alkotja. A megfigyelések alapján ugyan nem lehet egyértelmű számszerű összefüggést felállítani a hósapka radikális összehúzódása és a hegy körül, a hegy lábánál bekövetkezett területhasználat váltás között, de „We can only claim that, because of the importance of the mountain surface in supplying moisture, it has the potential to do so.” ref

(Hevenyészett fordításban: Az eredmények alapján) csak azt állíthatjuk a hegy arculatának (borításának) fontossága alapján, amit a nedvesség biztosításában játszik, hogy meg van benne a potenciál, hogy ilyen hatást okozzon.

Óvatosan adagolt, körültekintő mondatok, nehogy valaki teljesen pontos adatok hiányában azt a következtetést vonja le, hogy a hósapka kizárólag a hegy körüli népességnövekedéssel járó erdőirtások, bozóttüzek és szántó formálás okán csökken. Természetesen ott van az El Nino és a általában a globális felmelegedés miatti szárazodás, de vajon mit számít a néhány emberöltő, amennyivel hamarabb tűnik majd el a környéknek életet adó vízutánpótlás. Ha egy helybélit kérdezel minden bizonnyal sokat.  

De a cikk lényege nem is ez, hanem annak a hatásnak a részletes bemutatása, amely során a hegyet körülvevő erdők által elpárologtatott víz légköri nedvességé alakulva a hegyet körülvevő mikro-légáramlásokkal felszáll, lecsapódik és ezáltal táplálja a hósapkát, majd elolvadva visszafolyik az erdőövezetbe.

Az erdők vízháztartásra gyakorolt hatását tárgyaló írások egy jelentős része az erdők vízfelvételét vízfogyasztásnak tekinti. Az erdőből kifolyó víztől való megkülönböztetésül ezt zöld áramlásnak (green flow-nak) hívják. Veszteségnek gondolják mivel - vélik -  a pára felemelkedik és elszáll. A Kilimandzsáró elfogyó havára irányuló nemzetközi tudományos érdeklődés, a modern technika eszközeivel tárt fel és mutatja be, hogy létezhetnek finom táji jellegzetességek, amelyek mégis helyben tartják az elillanni akaró párát.

Vajon mennyivel fontosabb lehet ez a hatás ha nem csak egy hegy”csúcs” környékéről egy középpont felé történő áramlásról lenne szó, hanem egy medencét körülölelő hegy gyűrű pára csapda hatásáról.

És vajon mekkora nemzetközi figyelem kellene, hogy felismerjük a számunkra releváns tudományos kérdéseket magunk körül, itt a medence alján ahová minden visszafolyik.

Tudósítások az elemzésről:

Index

New Scientist

Science Direct

Átvágás a Hátságon

A Homokhátság problémája azért kilátástalan, mert nincs rálátásunk a probléma természetére.

Egy gondolatkísérlet: Képzeljük magunk elé egy keresztmetszeti ábrát: egy trapézt, ami a földön áll, és a két alsó sarka mellett egy-egy mélyedés van. A trapéz felülről nyitott, bele lehet önteni vizet, ami a trapéz két alsó sarkánál kicsepeg a mélyedésekbe. A ki és bejutó vízmennyiség aránya fogja beállítani a víz szintjét a trapéz belsejében. A képet kicsit bonyolítja, hogy ha nő a vízszint, akkor a kicsepegés mértéke is növekszik, de így is nyilvánvaló, hogy az alsó kifolyás mértékének ismeretében ki lehet számolni, hogy milyen gyakran és milyen mennyiségű vízzel kellene megöntözni a trapéz tetejét ahhoz, hogy a vízszint egyfolytában a trapéz felső élének közelében maradjon.

De mi van akkor, ha az ütemezhető öntözés helyett véletlen időközökben véletlen mennyiségű csapadék hull a trapézra? Hogyan lehetne a vízszintet mégiscsak stabilan megtartani? Pl úgy hogy egy szivacsot helyezünk a trapézra, a szivacs pufferként viselkedik, időnként meg-meg szívja magát, de eközben szép lassan, egyenletesen csepegteti a vizet a lefelé, azaz kiegyenlítő funkcióval bír, szabályozza a lefelé áramlást és ezzel őrzi a vízszintet a trapéz felső éle közelében..

Mi történik, ha a szivacsot felülről lassan elmorzsoljuk és közben a felső rétegébe vízkivezető csatornácskákat mélyítünk? A csatornácskák miatt a trapézra eső víz hamarabb lefolyik a trapéz oldalán minthogy beszivárogna így egyre kisebb hányada szívódik fel a szivacsba, aminek ráadásul a térfogata is le csökkent, összességében csökken a szivacsból lefelé szivárgó mennyiség. Vagyis csökken a szivacs képessége, hogy folyamatosan táplálja vízzel a trapéz belsejét. A szivacs alján a csepegés üteme egyre inkább a szivacsot felűlről érő víz üteméhez fog igazodni. Néha túl is csordul, majd utánpótlás hiányában gyorsan leesik a szint. Ha ebben a helyzetben még a trapéz alsó csúcsain is megnöveljük a kifolyni képes mennyiséget nem kell nagyon meglepődnünk, ha azt tapasztaljuk, hogy a trapézunk felső élétől egyre lejjebb kerül a trapézban a víz szintje.

Vegyük észre, hogy a vízszint anélkül szállt alá, hogy lecsökkent volna a felülről érkező víz mennyisége.  

Na de miről beszélünk?

A Homokhátságról.

Ahol a vízelvezető árkok hálózatának kialakításával elvezetjük azt a vízmennyiséget, aminek a talajon keresztül késleltetve kellene a beszivárgást táplálni. A talajt védő folyamatos növényborítás felszámolásával beindult az erózió, ami csökkenti - a szivacs - a kiegyenlítő rendszer kapacitását. Mivel ráadásul a trapézunk alsó lapját pedig a Hátságot határoló két folyó a Duna és a Tisza határozza meg, ahol a gondos folyamszabályozási munkák révén jelentősen lesüllyedt a meder, nem kell meglepődnünk, hogy a szivacs-talajból, egyre mélyebbre kell csöppenni a víznek, hiszen a trapéz belsejében egyre mélyebbre süllyed a vízszint, mert a homok e tekintetben kb olyan, mintha ott sem lenne. .

Éghajlat változás van, kis mértékben a csapadék is csökkent, de ezt a katyvaszt fele részben mi hoztuk össze magunknak. Ne kenjük csak az éghajlatra. Nem beszélve arról, hogy a probléma akuttá válásában már döntő szerepe volt annak, hogy a vízhasználatok nem alkalmazkodtak a szűkülő lehetőségekhez. Ez olyannyira rontotta a helyzetet, hogy már az időközben kedvezőbbé vált csapadék mennyiség sem nem tudta visszaállítani a korábbi kényes egyensúlyt. Itt tartunk ma. És amíg ezt nem így látjuk, nem leszünk képesek meggyógyítani a tájat.

Addig lehet nyomulni az időről időre újra felbukkanó, most éppen 46 méter széles hajózó csatorna ötletével. A hajózás és a vízpótlás összekapcsolása azonban félreértés. Miért? Vizet csak akkor lehetne hozni (a terület megcsapolása nélkül), ha a csatorna feljönne a Hátságra és pont a kényes vízháztartási helyzet miatt, jól közelítő lépésekben kellene követnie a domborzatot. Ez azt jelentené, hogy kb 20 zsilipelésre lenne szükség az átjutáshoz, ami már nagyjából vetekszik a körbehajózás időtartamával. Ha viszont az átvágás mélyen megy, ugyan gyorsabb a hajók keresztüljutása, de ez a megoldás egyenértékű a Hátság maradék vizének a leszívásával a csatorna felett lévő térszintekről. A két ügy összekötése tehát maximum EU-s projektek indoklására jó, a helyzet javítására nem.

Pedig lenne épeszű megoldás is a táj számára. A koncentráltan jelentkező települési és ipari ivóvíz igényeket a Duna és a Tisza parti szűrésű vízbázisaira kell áttelepíteni. A fennmaradó szétszórt, főleg  mezőgazdasági tevékenységek vízigényét kemény felügyelet és jogosultság elosztási rend alá kell venni. Nem az illegális kutak után kell futkározni, hanem műholdról nyomonkövetni a vegetációs tevékenységet, ami a vízfelhasználás révén létrejön és ez alapján számonkérni. Eltömni a vízelvezető árkokat és a talajképződést újra lehetővé tevő művelési módokra kell áttérni. A differenciált tájhasználatban vissza kell állítani a természetes vízmegőrző és beszivárogtató helyeket.

Egy ilyen katasztrófális vízvesztés után, amit a terület elszenvedett jogosan merül fel a gondolat, hogy a táj vízkészletét és ökológiai rendszerét ne csak a változékony csapadékkal való jobb gazdálkodással, hanem felszíni vízpótlással is biztosítsuk. Azért azt látni kell, hogy pont a homok miatt csak egy-egy csatorna közvetlen közelében lehetne ezzel a helyzetet javítani, mert a víz azonnal beszivárog a homokba. Tehát jó sok vízpótló csatorna kellene. A hálózatsűrűség növelésével azonban nőnének a költségek is. Az azért némi megfontolásra adhat okot, hogy már az itteninél jobb adottságú területeken sem lehet a jelenlegi mezőgazdasági gyakorlattal kigazdálkodni a belvíz elvezetés költségét. Viszont a területet függővé tennénk a vízrendszer központi támogatásától. És még így sem tudnánk elegendően kiterjedt vízpótló rendszert csinálni. Tehát a nagyon sok pénzzel nagyon kevesek problémáját oldanánk meg, míg a nagy többségnek nem javulna a jelenlegi nagyon rossz helyzete. 

Akkor már értelmesebb ezt a pénzt a csapadékkal való jobb gazdálkodás való regionális alkalmazkodásra költeni. Igaz, hogy ez lassabb, kevésbé látványos, mert nincs nagy mű, amit át lehetne átadni. Pedig ez is jórészt víz-, táj-, agrármérnöki feladat. Sokkal nagyobb kihívás, mint a Hátság átvágása. Miért nem ezen pörög, aki az országot akarja építeni?

Erdőt Münchausen módszerével - a ZAI

Az erdőről még nem írtam, de ezt is el kell kezdeni, pl ott, ahol nem volt, de lett - a sivatag szélén..
Az erdő-víz-klíma témahármas visszatérő alapproblémája a tudományos megközelítésben, hogy vízhiányos helyeken ugyan üdvösek lennének a fák, de a telepítésük, mivel vízfogyasztók, csak tovább rontaná a helyzetet. Így aztán inkább nem telepítünk, hanem aszalódunk.
De jogos-e a vélekedés, hogy egy tőkeszegény szervezet meg se próbáljon felhalmozni, hiszen az rögtön rontaná a rövidtávú helyzetét? Ha a gazdaságról van szó, se szeri se száma az érveknek, hogy a legszegényebbek egyetlen lehetősége, ha ésszel, de elkezdik forgatni a pénzüket - félretesznek, befektetnek... És idővel, ha a folyamatot nem zavarja meg semmi rendkívüli, az egyén képes lesz egyre nagyobb mértékben a gazdálkodásában tartani az addig tőle rövid úton távozó kicsinyke bevételeit. Végül a kiindulásnál stabilabb, összetettebb megélhetést tud biztosítani magának, ami a külső környezet változásait is egyre jobb hatékonysággal képes kiegyenlíteni.
Nincs ez másképp a természetes rendszerekben sem, ha hagyják, ezek a rendszerek is felépítik magukat, egyre összetettebbekké válnak, egyre jobb hatásfokkal képesek felhasználni (körforgásban tartani) a környezetükből nyert anyag és energia áramlásokat, így a vizet is. A probléma az, hogy általában, pont az ellenkező logika szerint gazdálkodunk. A növekvő természeti tőkéből származó növekvő jövedelmek helyett, a természeti tőke felélése árán gazdálkodunk, amíg az tart.
De a jó hír, hogy a legszarabb helyzetben is lehet fordítani ezen a folyamaton. Ez az amiről az alábbi linken található cikk (Kizöldül-e újra a sivatag? vagy az angol eredetije) szól.
A Szahel övezet írástudatlan földművesei erdős területeket és ezzel megélhetést tudtak teremteni maguknak: nem mással, mint a rendelkezésre álló kevés csapadék helyben tartásával, gondos felhasználásával, - őseik gazdálkodási módszerének a “ZAI”-nak a továbbfejlesztésével. Néhány egyszerű megoldással (részletek a cikkben) zártabbá tudták tenni a területük víz és tápanyag körforgását, azaz újraindították a természeti tőke felhalmozódását.
Vajon ha a Szahara szélén néhány földműves meg tudta csinálni EU-s támogatások nélkül is, képesek lennénk-e mi is rá? A lepusztított helyszíneink már megvannak.

Sok-e a víz vagy kevés? 2

Vízben gazdag ország vagyunk, az ívóvíz használatunk bő negyedének mégis korlátozásokkal kellene szembenéznie és 10%-kal csökkentenünk kellene az éves felhasználásunkat, ha nem akarnánk utódainkat magunkénál rosszabb helyzetbe hozni.

A vízfelhasználásról sok fajta szám kering. A kimutatásokban általában összeadva szerepelnek a felszíni vizekből és felszín alatti készletekből rendelkezésre álló mennyiségek, amihez képest a használatok elenyészőnek tűnnek. Hagyjuk ki ebből a felszíni vizeket: az energiatermeléshez használt (a turbinákon áthaladó és az erőművek hűtő rendszerén keresztül folyó) mennyiségeket, meg az öntözést (majd ők is sorra kerülnek). Ez egy indokolt lépés az átekintéshez, hiszen ivóvízként ma már szinte kizárólag felszín alatti forrásokat használunk (nem csak az ásványvíz érkezik a felszín alól, hanem minden partiszűrésű, karszt és rétegvíz is a csapjainkba). A lakossági és ipari fogyasztás lényegében ezekre épül.

Az Víz Keretirányelvben foglaltak végrehajtásának egy nagy erénye, hogy korábban nem létező áttekintések elkészítését tette kötelezővé. Így elkészült a felszín alatti vízkészleteink állapot értékelése is. A szöveges értékelés itt található. A száraz tudományos szöveg sok elgondolkodtató dolgot tartalmaz arról, hogy hol mi mennyi. Az igazán fontos fejlemény azonban az a táblázat (letölthető innen), amelyik, minden egyes felszín alatti készlet elemünkre, mint egy mérleg, becslést tartalmaz az utánpótlódásra, a felhasználható éves mennyiségre és a kiemelt víz mennyiségére.

Az alábbi táblázat a hivatkozott táblázat egy áttekintő összegzése. Mi olvasható le róla?

 

Mit látunk? Az éves közvetlen felhasználásunk 27%-a származik olyan forrásból, amelyből többet veszünk ki, mint amennyi utánpótlódik, tehát lassan de biztosan feléljük. Ezekből a készletekből majd 40%-kal kell csökkenteni a fogyasztást, az az jelenlegi teljes éves felhasználás 10%-ával, ahhoz, hogy ne fogyasszunk többet az utánpótlódó mennyiségnél..

A felhasználás további 17%-a származik olyan készletből, ahol ezt a határt még nem értük el, de már túl vagyunk a kiemelhető mennyiség 90%-án. Ez a kettő együtt a felhasználás 44%-át teszi ki!

Az említett kategóriákban az is látszik, hogy az országos számokhoz viszonyítva itt a legmagasabb az azonosított természeti vízigény is. Rögtönzött korszerű megoldásként le is lehetne betonozni e gaz vízhasználó növényeket, fákat, de talán érezzük, hogy nem ez az igazi megoldás. 

A teljes összesítés szerencsére jelentősen kedvezőbb egyenleget mutat, azonban látszik, hogy a készletek nem ott vannak, ahol az igények felmerülnek. És lehet nekünk általában sok vizünk, ha éppen ott nincs, ahol arra szükség van.

El kell kezdeni gazdálkodni a készletekkel, ahol kevés van azért, ahol meg sok ott azért.

Mindebből sok-sok közgazdasági kérdés bontható ki. Népszerűtlenebbnél népszerűtlenebb válaszokkal. Folyt köv.

Sok-e a víz vagy kevés? 1

Túl sok! mondaná bárki, ha kinéz az ablakon, rápillant a hírekre a képernyőn Mégis, ha a használat oldaláról nézzük egyre több korlátba ütköznénk, ha a megfelelő helyekre figyelnénk, de mivel nem ez tesszük e korlátok száma nőni fog az ütközések meg egyre nagyobbat fognak csattanni. Pedig állítólag vízben gazdag ország vagyunk. Akkor, hogy is van ez?

A víz és a pénz sok közös vonással rendelkezik. Legfőképp mindkettő hajlamos elfolyni. Éppen ezért csalóka a megítélhetősége: sok-e vagy kevés. Gazdagok vagyunk-e, ha a zsebünkben 5 millió forint lapul? Az attól függ. Ha ez a felhalmozott tőkénk idei hozama akkor tlán már igen. Ez a családi örökség? Hát. És ha most jövünk a bankból, ahol hitelt vettünk fel? Akkor meg a legkevésbé sem. És a két véglet között is ott van még számos finom különbség. Egyszeri jövedelem? És vajon mennyi ideig kell belőle megélnünk? Netán a havi jövedelmünk? Nem rossz, de vajon hány hónapig fog még ez a bonanza tartani?  És akkor még ott áll az a nem elhanyagolható kérdés, hogy vajon mekkora kötelezettségek állnak ezzel az összeggel szemben? A pénz tehát áramlik, dől vagy csordogál körülöttünk, de gazdagnak akkor érezhetjük magunkat, ha is felhalmozódik, és biztosak lehetünk benne, hogy nem csak a jelenben, hanem a jövőben is rendelkezésünkre áll.

Hasonlóképpen állunk a vízkészleteinkkel is. A természetben áramló víz különböző, hosszabb vagy rövidebb idejű készletek formájában áll rendelkezésünkre. Tartózkodási ideje a néhány naptól, a néhány millió évig terjedhet itt a Kárpát-medencében, mivel készlet típusokban gazdag hely vagyunk. Az alábbi ábra ezt mutatja be:

Társadami együttműködés félkatonákkal?

Rossz előérzettel írok az árvízről, amikor egyes helyeken még folyik a védekezés, emberek állják körül az összedőlt házaikat. Könnyű városi okoskodásnak érteni a jó szándékú gondolatokat, de a mi felelősségünk is, hogy ne csak a segélyek küldésével adjunk, ha van mit. Eközben azonban, szintén az árvíz miatt erős kijelentések hangzanak el a vízügy jövőjéről (pl lásd a greenfo.hu-n) pedig most az elemzésnek lenne itt az ideje. Mi történt, de főleg miért így történt?

Okoljuk a vizet, a rendkívüli csapadékot, pedig a kialakult helyzetért felerészben az elmúlt évtizedek egyéni és közösségi döntései felelősek. Mit építettünk és hová? Figyelembe akartunk-e venni mást is a táj használatában, mint a társadalom rövid távú igényeit? Nem, sajnos nem akartunk.

Nem népszerű ma ilyet mondani, de az áhított biztonságot nem azáltal lehet és nem azáltal érdemes megteremteni, hogy a nagy folyóinkhoz hasonlóan végig gátak közé szorítjuk a patakjainkat is. Pedig ez az, amit hallani lehet. Erre pont az egyik érintett terület: Szikszó és a Vadász patak az ellenpélda. A patakról 2007-ben a Víz Keretirányelv (VKI) előkészítése során készült átfogó, sok szempontú elemzés. Amit fontossága miatt (Simonffy Celement, Vasas 2007) a szelídvízország.hu-n mi is elhelyeztünk.

Miért ellenpélda?

A válasz előtt egy gondolati kitérő a táj használatáról: A természet állandónak tűnik, pedig állandóan változik. Apró változásai által szép lassan új formát ölt, azonban a változás lassúsága miatt az emberi szemlélő számára a folyamat igazi arca láthatatlan marad. Csak a hirtelen fordulópontok esetén szembesül az addigi állandóság fals vélelmével. Ilyenkor sok mindenre fény vetül, amit addig elhanyagolhatónak kezeltünk. Így állunk a területhasználat és a vízgazdálkodás kapcsolatával. A védekezési stratégiánk lényegében nem változott, miközben a területhasználat jelentéktelennek tűnő változásaival megváltoztattuk a természeti folyamatokkal szembeni kitettségünket. Ekkora vízre senki nem számított, de látható, hogy a víz mennyisége, csak egyik fele a problémának.

A Vadász patak vízgyűjtőjén két meghatározó folyamat zajlott le az elmúlt évtizedekben (durván 100 évben, részletekért lásd az elemzést):

1. A vízgyűjtő területhasználati arányaiban (elsősorban) az erdők rovására túlnyomóvá vált a szántó művelési ág. Emellett a szántóterületeken belüli változatosság is lassan megszűnt az egyre nagyobb táblák kialakítása miatt. Mindez lecsökkentette a vízgyűjtő dombvidéki részének vízmegőrző képességét, egyre gyorsabb lefolyást és egyre magasabb összegyülekezési vízszintet eredményezve, ami nem mellékesen egyre nagyobb erózióval (talajvesztéssel) is járt, jár.

2. A patak mentén a (szántóföldi) területnyerés érdekében fokozatosan kiépültek a gátak. A külterület árvízi elöntésének valószínűsége minimálisra csökkent, de az időszakosan víz levezetéshez szükséges mederkeresztmetszet érdekében a patak medrét egyenessé és növényzettől mentessé kellett alakítani és így fenntartani

Mindez összességében ahhoz vezet(ett), hogy a patak völgyének kijáratában elhelyezkedő városban (Szikszón) korábban kialakított meder-keresztmetszet egyre alkalmatlanabbá válik az egy időpillanatban e szűk keresztmetszeten átjutni akaró víz elvezetésére. A védekezési rendszer kiépítésénél minden szélsőséges eshetőségre természetesen nem lehet felkészülni (pl arra, ami az idén történik), de a táj és területhasználati folyamatok összességében abba az irányba mennek, hogy apró lépésekben csökken az a csapadékmennyiség, amit a kialakított megoldások által még baj nélkül le lehet vezetni.

Miért nem megoldás a patakkal párhuzamos gátak (meg)emelése? Mert szerkezetében nem kezeli a problémát: nem csökkenti a probléma kiváltó-okait és lényegében a nyúlgátak építésén túl nem ad semmilyen eszközt a patak mentén élők kezébe a helyzethez való alkalmazkodáshoz.

Emellett a patak lefolyó funkciójának erősítése tovább csökkenti, megszünteti a patak természeti értékeit, amelyekből már mostanra sem maradt sok az ott élők számára (lásd a hivatkozott VKI értékelést).

Mi lehet a megoldás? (A 2007-es VKI elemzés alapján)

Összehangolt vízgyűjtő tervezés: Az erdők arányának drasztikus növelése, mozaikosabb tájhasználat – az EU e-célú kifizetési rendszerének igénybevételével, a VKI-ban megfogalmazott intézkedések keretében. A három felső ág összefolyása környékén zápor tározó kialakítása, ami csillapítani tudja a kimagaslóan nagy vízszintek kialakulását a középső szakaszon. A patak középső szakasza mentén a kiöntési elvárások újragondolása – teret a pataknak – újfent csak a mezőgazdásági művelési ágak újra szabása az EU vidékfejlesztési kifizetéseire alapozva. Erre azért van szükség, hogy lassítani lehessen és időben szét lehessen húzni a Szikszón átfolyó víz levonulását (hozzá igazítva az ott még biztosítható meder keresztmetszetekhez). Esetleg meg kell teremteni egy, a várost elkerülő széles árvízi meder helyét. Ez a megoldás lehetőséget biztosít arra is, hogy a jövőben leeső csapadékvíz mennyiség függvényében, a terepviszonyokhoz alkalmazkodva lehessen tudni, hogy hol milyen vízjárásra kell felkészülni szemben a mostani helyzettel, amikor véletlenszerűen szakad rá a egy-egy terültre a víz.

Mindez nem egyszerű, rengeteg egymással ellentétes érdek számára kell megoldást találnunk, ami nagyon nehéz, de sajnos a természet megmutatta, hogy miden nem lehet csak úgy, ahogy mi elképzeltük. Elsősorban is a helyi érdekeket képviselők és a számukra szolgáltatás nyújtó vízgazdálkodási, vízkárelhárítási, mezőgazdasági, természetvédelmi és területfejlesztési ágazatok megegyezésre épülő, közös döntés-előkészítő folyamatára van szükség. Ez az ami, ma teljes mértékben hiányzik az állam működésből. És nagy kérdés, hogy egy félkatonai szervezet, hogy fog résztvenni ebben a közös munkában.

A gátak további magasítása, építése időlegesen persze megoldást adhat, sokkal kevesebb előkészítést, egyeztetést igényel, de ennek az ára az lesz, hogy a tájat a jelenlegi mértéknél is jobban elvágjuk éltető elemétől: a víztől. És a néha bekövetkezőtől való félelmünkben kialakított védelmi rendszer mögül nézhetjük, amint évről-évre eltávozik az a víz is, aminek a mi életünk minőségét kellene évről-évre javítania.

Elgondolkodtató mementóként Szikszó alatt, keletre, a kiegyenesített meder mentén a fák még kirajzolják az egykori meder nyomvonalát. Kicsit jobbra a Hernád egykori kanyarulatai ütnek még mindig át a szántókon.

A vízkészlet járulék eltörlésének ötletéről

Matolcsy György bejelentette a kis adók eltörlését, köztük a vízkészlet járulékét is. Azt gondolom, hogy ez egy felesleges lépés. Akár meg is lehet szüntetni, de akkor is szükség van a vízkészletekkel való gazdálkodás állami szabályrendszerére, amit ma a vízkészlet járulék rendszere tölt be. Inkább rosszul, mint jól.

Először is, mi ez a járulék? Elvben a vízkészletekkel kapcsolatos állami érdekeket jeleníti meg a víz felhasználói felé, egy sokféle szempont alapján differenciált díj formájában. Gyakorlatban nem tölti be a készletgazdálkodás információ jelző funkcióját, mert a legtöbb felhasználó számára elenyésző a költséget jelent a víz fizikai biztosításához képest (csövek, csatornák, pumpálás, tisztítás). Ráadásul a járulék több, mint felét az energiatermelők fizetik be, kvázi egy ki nem mondott plusz energia adóként).

Ebből a szempontból, akár meg is lehetne szüntetni.  Ugyanakkor a járulékbevalláshoz kapcsolódódik a vízhasználat nyomon követése, ezt nem csak fent kell tartani, hanem jelentősen meg kellene erősíteni. Ma ugyanis nem csak a felhasználás bevallásának morálja csapnivaló, de jelentős illegális használatok is vannak. Közös vízkincsünk hordója sok ezernyi kisebb nagyobb lyukon keresztül ereszt, folyik el, ezen egyéni haszonszerzéseknek komoly közösségi kárai vannak és lesznek.

A vízkészlet járulék  jelenlegi rendszere az elsődleges felhasználókra hárítja a vízhasználat ellenőrzésének költségét. Dönthetünk úgy, hogy ezt ne ők, hanem mindnyájan álljuk. Ez egy politikai döntés, tiszta sor. (Igaz, hogy az EU épp az ellenkezőjére akarja a tagállamokat rávenni, de nem ez a lényeg.) A legnagyobb probléma az, hogy ezzel az állam azt kommunikálja a vízhasználók felé, hogy engem nem érdekel, hogy ti mennyit fogyasztotok. Nekem (nekünk) nem kell érte fizetnetek.

És ez itt a legnagyobb baj, mert ha mindenki vélt igényei szerint akar vizet magának akkor nincs az a mennyiség, ami elég lenne, pedig már nincs elég (de erről, majd máskor).

A víz érték és gazdasági érték termelődik általa. Miért nem akar az állam részesedni ebből az értékből, ahogy minden más természeti kincs kiaknázása esetén tartja a markát (pl a bányajáradék formájában)?

A víz értékét meg kell fizettetni, az általa értéket teremtőkkel, ha azt akarjuk, hogy megőrizzük a használat lehetőségét utódaink számára. Erre a feladatra a vízkészlet járulék jelenleg alkalmatlan. Meg lehet szüntetni, de a vízkészlet gazdálkodás közgazdasági szempontjait érvényesíteni kell.

A Víz Keretirányelv tartalmazza az erre vonatkozó javaslatokat (a megőrizve meghaladás szellemében, a vízkészlet járulékba csomagolva): vizeink.hu/files2/7_9_hatteranyag_vkj.pdf