Nem meglepő módon, a megújuló energiaforrások mentén újra felbukkantak a dunai vízlépcsők. A probléma nem az, hogy beszélünk róla, hanem az, hogy megint fordítva ülünk a lovon. A duzzasztás egy eszköz, nem cél, és amíg a céljaink a Dunával nem egyértelműek, az eszközök szajkózása csak szánalmas figyelemfelhívás: Az elmúlt harminc év nem volt elég, hogy egyesek belássák, vízienergiáról nem érdemes hordozója a víz tágabb ökológiai és társadalmi funkciói nélkül értekezni. Mint a Bourbonok.

Sajnálatos, hogy ez a vakság nem mást, mint az MTA-t jellemzi (Köztestületi Stratégiai Programok – Megújuló energiák hasznosítása, MTA 2010).Lehetne legyinteni, úgy sincs épeszű politikus, aki ezt a csontvázat magára rántaná, de a sajtóközlemény klónjai újságírói belegondolás / visszakérdezés nélkül végiggördültek a sajtón. És ez intő jel.

Nézzük hát az írást (mi csak a Vízienergia fejezetet 2.5 vesszük górcső alá, e témában gondoljuk megalapozottnak véleményünket), mert jól példázza, hogy miért nem jutunk ötről hatra. Bős-Nagymaros kudarcát az elemzés műszaki és politikai okokra vezeti vissza, minden mást: környezeti és jogi kérdéseket e kettő alá söpör, amikkel részben Hága foglalkozik, és annyi az állítás, hogy le kellene végre zárni), majd e rövid huszárvágás után maradnak a szűken értelmezett műszaki problémák, amelyek részletes tárgyalásra kerülnek. Ez utóbbiakról kiderül, hogy ha nem egy oldaltározós csúcsrajáratós erőművet terveztek volna, hanem egy (két?) árfolyósat akkor minden rendben lenne.

Hát, nem. Fel kellene ébredni! A magyar Duna szakasz legnagyobb problémája a medermélyülés a vele karbaöltve járó hordalék vesztés és a folyó keresztirányú kapcsolatainak elveszése. Ez a három folyamat veszélyezteti a folyó menti ivóvízbázisainkat, a legnagyobb volumenű ökológiai szolgáltatást, haszonvételeket biztosító folyó menti területek kiszáradásához / tönkremeneteléhez vezet, a hajózás számára is akadályokat emel és csökkenti a természeti sokféleséget, ami a pl az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásunk ökológiai információs bázisa és hiánya majd a jövőben fogja költségekbe verni utódainkat. Ez nem öncélú zöldség, hanem a jelen és jövőbeni jólétünk környezeti tőkéjével / infrastruktúrájával való gazdálkodás ügye. Először ezekre a hosszú távú létfeltételeinket veszélyeztető folyamatokra kellene (többek között) mérnöki választ találni, és ha ez meg van, el lehet gondolkodni, hogy ennek keretében, hogyan lehetne a víz energiáját is hasznosítani.

Na de fordítva? Ez nem más, mint a saját rögeszméinknek a társadalom sokszínű célrendszere fölé helyezése, amíg ez a hozzáállás nem változik meg nem fogunk tudni továbblépni, mert lehetetlen eszmecserét folytatni.

Főleg ha a múltból azt sem tanuljuk meg, hogy a fenti problémákat pont a folyó természete ellen való folyamszabályozási megoldások idézték elő. A német és osztrák erőművek számunkra már eddig is sok problémát okoztak, pl pont a hordalék visszafogásával. Az írás által kárhoztatott oldaltározós duzzasztási megoldás pont, hogy egy próbálkozás volt, ahogy a Rajnán is a korai vízlépcsők negatív hatásainak kiküszöbölésére. Ott sem sikerült, itt sem. Lenne min gondolkodni, modellezni, mielőtt újabb kalandra kérünk társadalmi felhatalmazást.

A vízienergia hasznosítási lehetőségeiről szóló fejezet közvetett jótékony hatásokat sorol. Szánalmas. Mikor jutunk el oda, hogy elvégezzünk egy költség-haszon elemzést mielőtt érvelni kezdünk? Abból kiderülne, hogy milyen alternatívákban lehet gondolkodni és melyiknek mi a pozitív és negatív következménye, meg hogy összefüggenek-e egyáltalán egymással. Lásd a dunai hajózásról és a Homokhátságról szóló elemzéseinket. De a hasznok és hátrányok kiegyensúlyozott mérlegelését már az időközben honosított Uniós joganyag is kötelezővé teszi. Tessék a folyamatot az elején kezdeni!

Azt, hogy a tiszai vízlépcsők „egyértelműen jótékony hatással vannak a környezetükre” a magam részéről nem merném ilyen határozottsággal kijelenteni. Úgy látszik a Bodrogköz, a Hevesi sík, Nagykörű árterének problémái sajnálatos módon nem jutott el az alkotókhoz, pedig még az MTA-ról sem kellett volna kimozdulni az információkért.

A szivattyús tározós erőművek (a tanulmány vízienergia fejezetének 3. pontja) kérdésköre ugyancsak a nem-mérnöki tudományok, eredmények és problémakezelési megoldások lenézését tükrözi. A villamos-energia felhasználás keresleti oldali szabályozásában rejlő lehetőségeket itthon rendre nem használjuk ki és csak messziről nézzük a szemünk előtt kibontakozó IT alapú hálózat-üzemeltetési forradalmat. Ami anyag készült a témáról, az ugyan ellent mond a szivattyús erőművek építését szorgalmazó igénynek, de ez úgy látszik nem probléma.

Lehet a Dunáról, mint energiahordozóról beszélni, de vajon miért nincs meg az az intellektuális bátorság, hogy egy közpénzekből fenntartott köztiszteletben álló intézmény szembesítse a berkein belül fellelhető tudományágakat egymással, ha a véleményeik között alapvető ellentmondások feszülnek, amelyeket kutya kötelességük lenne meghaladni, mielőtt javaslatokkal állnak elő az őket eltartó társadalom felé?