Az alapprobléma, hogy egy időre sokkal több helyre lenne szükségünk a víz számára, mint máskor. Amikor arról gondolkodunk, hogy mi a legolcsóbb módja az árvízi védekezésnek akkor lényegében arra próbálunk választ adni, hogy mi a legolcsóbb módja ennek a helyteremtésnek.
A folyó megoldása az oldalirányú kiterjedés, aminek számos előnye van, esetünkben ezek közül a legfontosabb a lefolyás elnyújtása, de jelentős hátránya, hogy kiszámíthatatlan és a megzavarja a nagyobb árvizek között az ártéren kialakult tevés-vevés-lakást. E bizonytalanság kiküszöbölésére a helyteremtés első időszakában a töltésépítéssel a víz számára időszakosan szükséges helyet az oldalirány helyett a töltésekkel egymás fölé helyeztük. Ez eleinte olcsó és hatékony megoldás volt és egészen jól működött egészen hosszú ideig. Mivel azonban a folyó mentén mindenhol szorgalmasan alkalmazták ezt, az ott és éppen megfelelő megoldást, a víz egyre gyorsabban gyülekezett össze és a folyó mentén feljebb lakók egyre magasabban tetőző árvizeket zúdítottak a lejjebb lakók nyakába, akik ugyan ezzel a megoldással próbálták a kapott áldást tovább szuszakolni.
A víztöbblet tehát nem feltétlenül lett több, de az a térfogat, ami korábban egy hosszan elnyúló vízisikló formáját vette fel, átalakult egy rövidebb, de annál vastagabb daxli kutyává. És ahol a sikló még átfért, a siklóval azonos térfogatú, rövid daxli kutya már nem. Főleg ha olyan évek fordulnak elő, amikor a csapadék is koncentráltan esik és a természet maga is hozzátesz egy lapáttal, hogy a siklóból még nagyobb daxli legyen.
De, mint az a fentiekből kiderül, igazából az árvíz helyét nem teremtjük, csak alakítjuk, szervezzük, legózunk vele.
A kérdés pedig ugyan az, mint régen, de már új feltételek között: melyik a helyteremtés legolcsóbb módja? A daxlihoz formálni vagy a daxlit formálni?
Fényképek: Zozi
