2010. nov. 25.

Bourbon Vízlép-csőd

Nem meglepő módon, a megújuló energiaforrások mentén újra felbukkantak a dunai vízlépcsők. A probléma nem az, hogy beszélünk róla, hanem az, hogy megint fordítva ülünk a lovon. A duzzasztás egy eszköz, nem cél, és amíg a céljaink a Dunával nem egyértelműek, az eszközök szajkózása csak szánalmas figyelemfelhívás: Az elmúlt harminc év nem volt elég, hogy egyesek belássák, vízienergiáról nem érdemes hordozója a víz tágabb ökológiai és társadalmi funkciói nélkül értekezni. Mint a Bourbonok.

Sajnálatos, hogy ez a vakság nem mást, mint az MTA-t jellemzi (Köztestületi Stratégiai Programok – Megújuló energiák hasznosítása, MTA 2010).Lehetne legyinteni, úgy sincs épeszű politikus, aki ezt a csontvázat magára rántaná, de a sajtóközlemény klónjai újságírói belegondolás / visszakérdezés nélkül végiggördültek a sajtón. És ez intő jel.

Nézzük hát az írást (mi csak a Vízienergia fejezetet 2.5 vesszük górcső alá, e témában gondoljuk megalapozottnak véleményünket), mert jól példázza, hogy miért nem jutunk ötről hatra. Bős-Nagymaros kudarcát az elemzés műszaki és politikai okokra vezeti vissza, minden mást: környezeti és jogi kérdéseket e kettő alá söpör, amikkel részben Hága foglalkozik, és annyi az állítás, hogy le kellene végre zárni), majd e rövid huszárvágás után maradnak a szűken értelmezett műszaki problémák, amelyek részletes tárgyalásra kerülnek. Ez utóbbiakról kiderül, hogy ha nem egy oldaltározós csúcsrajáratós erőművet terveztek volna, hanem egy (két?) árfolyósat akkor minden rendben lenne.

Hát, nem. Fel kellene ébredni! A magyar Duna szakasz legnagyobb problémája a medermélyülés a vele karbaöltve járó hordalék vesztés és a folyó keresztirányú kapcsolatainak elveszése. Ez a három folyamat veszélyezteti a folyó menti ivóvízbázisainkat, a legnagyobb volumenű ökológiai szolgáltatást, haszonvételeket biztosító folyó menti területek kiszáradásához / tönkremeneteléhez vezet, a hajózás számára is akadályokat emel és csökkenti a természeti sokféleséget, ami a pl az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásunk ökológiai információs bázisa és hiánya majd a jövőben fogja költségekbe verni utódainkat. Ez nem öncélú zöldség, hanem a jelen és jövőbeni jólétünk környezeti tőkéjével / infrastruktúrájával való gazdálkodás ügye. Először ezekre a hosszú távú létfeltételeinket veszélyeztető folyamatokra kellene (többek között) mérnöki választ találni, és ha ez meg van, el lehet gondolkodni, hogy ennek keretében, hogyan lehetne a víz energiáját is hasznosítani.

Na de fordítva? Ez nem más, mint a saját rögeszméinknek a társadalom sokszínű célrendszere fölé helyezése, amíg ez a hozzáállás nem változik meg nem fogunk tudni továbblépni, mert lehetetlen eszmecserét folytatni.

Főleg ha a múltból azt sem tanuljuk meg, hogy a fenti problémákat pont a folyó természete ellen való folyamszabályozási megoldások idézték elő. A német és osztrák erőművek számunkra már eddig is sok problémát okoztak, pl pont a hordalék visszafogásával. Az írás által kárhoztatott oldaltározós duzzasztási megoldás pont, hogy egy próbálkozás volt, ahogy a Rajnán is a korai vízlépcsők negatív hatásainak kiküszöbölésére. Ott sem sikerült, itt sem. Lenne min gondolkodni, modellezni, mielőtt újabb kalandra kérünk társadalmi felhatalmazást.

A vízienergia hasznosítási lehetőségeiről szóló fejezet közvetett jótékony hatásokat sorol. Szánalmas. Mikor jutunk el oda, hogy elvégezzünk egy költség-haszon elemzést mielőtt érvelni kezdünk? Abból kiderülne, hogy milyen alternatívákban lehet gondolkodni és melyiknek mi a pozitív és negatív következménye, meg hogy összefüggenek-e egyáltalán egymással. Lásd a dunai hajózásról és a Homokhátságról szóló elemzéseinket. De a hasznok és hátrányok kiegyensúlyozott mérlegelését már az időközben honosított Uniós joganyag is kötelezővé teszi. Tessék a folyamatot az elején kezdeni!

Azt, hogy a tiszai vízlépcsők „egyértelműen jótékony hatással vannak a környezetükre” a magam részéről nem merném ilyen határozottsággal kijelenteni. Úgy látszik a Bodrogköz, a Hevesi sík, Nagykörű árterének problémái sajnálatos módon nem jutott el az alkotókhoz, pedig még az MTA-ról sem kellett volna kimozdulni az információkért.

A szivattyús tározós erőművek (a tanulmány vízienergia fejezetének 3. pontja) kérdésköre ugyancsak a nem-mérnöki tudományok, eredmények és problémakezelési megoldások lenézését tükrözi. A villamos-energia felhasználás keresleti oldali szabályozásában rejlő lehetőségeket itthon rendre nem használjuk ki és csak messziről nézzük a szemünk előtt kibontakozó IT alapú hálózat-üzemeltetési forradalmat. Ami anyag készült a témáról, az ugyan ellent mond a szivattyús erőművek építését szorgalmazó igénynek, de ez úgy látszik nem probléma.

Lehet a Dunáról, mint energiahordozóról beszélni, de vajon miért nincs meg az az intellektuális bátorság, hogy egy közpénzekből fenntartott köztiszteletben álló intézmény szembesítse a berkein belül fellelhető tudományágakat egymással, ha a véleményeik között alapvető ellentmondások feszülnek, amelyeket kutya kötelességük lenne meghaladni, mielőtt javaslatokkal állnak elő az őket eltartó társadalom felé?

2010. nov. 24.

Ökológiai szolgáltatások a városban

Olvastam egy jó cikket az Economistban (mellesleg az egyik legérdemesebb újság olvasásra) egy, az Egyesült Államokban gyorsan népszerűsödő gyakorlatról. Van közel 800 olyan amerikai város, ahol gondot okoz a hirtelen lezúduló sok csapadék. A szennyvíz-csatorna hálózat és a csapadékvíz elvezetés egy – gyakran eléggé elavult - rendszerként üzemel, zápor után felszínre buggyan a koszos lé, elönti az utakat, a szennyvíztisztítókba érkező felduzzadt mennyiség kezelésére pedig képtelenek, jó részét tisztítás nélkül engedik az élővizekbe. Mivel az éghajlatváltozás sok helyen koncentráltabban érkező csapadékkal jár együtt, a taglalt probléma magától biztos nem fog enyhülni.

Mi a megoldás? Kapásból az jut az ember eszébe, és az EU is ebbe az irányba megy, hogy bővíteni kell a hálózatot, önálló csapadékvíz elvezetést hozni létre, tároló medencéket a hálózaton és a szennyvíztisztító telepen. Természetesen irdatlan nagy összegekről beszélünk, az ezzel járó korrupcióval, rengeteg építkezéssel, zajjal, szennyezéssel és utána mindezt üzemeltetni sem két fillér. Van azonban jobb is és az USA-ban több helyen már nem csak kísérleti szinten. A csapadékvíz nem szorul kezelésre, kár összegyűjteni, a legjobb lenne ha a talajba szivárogna. Ha a mindenütt betonnal borított városi felületeket meg lehet bontani, lesz hova folynia a víznek. Pontosan ezt csinálják több metropoliszban is. Feltörik az utca egy részét és parkot hoznak létre. Porózus anyagból fektetik a járdát, hogy átfolyjon rajta a víz. A háztetőkről induló esőcsatorna nem a szennyvíz-hálózatban, hanem a talajban ér véget. Rengeteg apró kis változtatással csodát lehet tenni. Eközben zöldül a város, élhetőbb lesz, munkahelyek jönnek létre. Egy buszmegállónyi zöld felület egy fával és néhány bokorral több száz liter vizet képes visszatartani.

Mennyit is lehet így spórolni? New York City 20 év alatt összesen 6,8 milliárd dollárt kellene, hogy „szürke infrastruktúrára” (csővezetékekre, tisztítóművekre) költsön környezetvédelmi céljai érdekében. Ugyanez „zöld infrastruktúrával” 4,4 milliárd dollárból összejön, miközben az üzemeltetés is jóval olcsóbb lesz és a város lakói kézzelfogható fejlődést látnak. Azt gondolom, hogy itthon is helye lenne efféle megoldásoknak.

http://www.economist.com/node/17468409?story_id=17468409

Hogy nézünk ki!

Most már a saját szemünkkel is láthatjuk, mennyire különbözik az, amit az országból csináltunk, attól, ami Európa többi részét borítja. Ez nem a globális éghajlatváltozás, ezt saját magunk tartjuk fenn! A Honfoglalás kori erdősültség az ország belső részein is 40% körül mozgott.
Az Európai Űr Ügynökség (ESA) megjelentette Európa földfelszín borításának és területhasználatának 2009-es állapotát. És mostantól ez a térkép folyamatosan frissül a műholdak adatai alapján.
Vajon megérjük, hogy lássunk némi változást - erdőt?

A nagy felbontású kép: http://www.esa.int/images/GLOBCORINE_2009_web.jpg