Egy méréssorozat, amelynek az eredményei ellentmondanak a közkeletű tudományos szemléletnek, amely az erdőre, mint szimpla vízhasználóra tekint.

Az idézett cikkben az egyébként sajnálatosan nagy mértékű erdőpusztulás teremtette meg a terület patakjain a vízhozam összehasonlítás lehetőségét. (Ahol ezek szerint már 30 évvel ezelőtt is szisztematikusan mérték a vízhozamot!)
Az erdők pusztulása a vízgyűjtőn, nem növelte a patakok vízhozamát, ahogy az a jelenlegi szemléletmódból következett volna. A patakok vízhozama a magyarázat szerint azért nem változott, mert a fák tömeges pusztulásától az erdő talajszintje naposabb, melegebb és szelesebb lett. Az árnyékolás hiányában pedig megnőtt a hó és a csapadék felszíni párolgása, ahelyett, hogy több víz szivárgott volna be, vagy folyt volna le, hogy táplálja a patakokat.

Ez az eredmény is megerősíti, hogy téves az a hozzáállás, ami az erdőket szimplán a (csapadék)víz passzív felhasználóinak tekinti és tagadja a pozitív kapcsolatot, az erdő (pontosabban a szukcessziós folyamat előrehaladása) és a rendelkezésre álló vízmennyiség között, azaz szem elől téveszti az erdők vízkörforgás szabályozó szerepét.

Ahogy azt a phys.org malíciózus összegzése megfogalmazta:
A rossz hír, hogy a fapusztulás nem fog hozzájárulni Amerika nyugati részén tapasztalható hosszú szárazság hatásának enyhítéséhez (mint azt sokan várták). "Brrrrrrrrr" (A szerk.)
A jó hír viszont, hogy az eredmények hozzájárulnak, hogy jobban megértsük az erdő vízkörzését, és egészségesebb erdőink legyenek, amelyek kiteljesedésük ellenére biztosítanak elegendő hasznosítható vizet.

A kép forrása:http://cdn.phys.org/newman/gfx/news/hires/2015/whentreesdie.jpg