A tavak rétegződött üledéke egy időutazás. A rétegződés sebessége és összetétele alapján vissza lehet következtetni a tavat, vagy vízfolyást övező területek növényzetére, annak változására. Ebbe ásta bele magát két, nem rég közzétett tanulmány is. 

Az európaiak térnyerésével eluralkodó területhasználat Észak-Amerikában tízszeresére gyorsította a tájak talajvesztését. Az elmúlt száz év talajmennyiség mozgatására a természetben 3000 év alatt kerülne sor. 

Mielőtt valaki ennek hallatán már ráfordulna a nyugat / fehérek stb gyalulásra, a másik cikk feltárja ugyan ezen antropo tevékenységek, értsd erdőirtás és társai, mintegy négyezer éves nyomait szerte a bolygón, 632 tó vizsgálatával. Az eredmények rámutatnak: az üleddékképződés gyorsulását (értsd az eróziót) megelőzte az erdők jelenlétére utaló pollenek bemosódásának csökkenése (értsd az erdők kiirtása). Ezt a saját élet-lehetőségeinket nagy időléptékben felélő össznépi sportot csak egy-egy magasabb intézményi színvonalra vergődött civilizáció tudta helyenként, ideig-óráig megfékezni. 

A cikk általánosságban rámutat a talajvesztés és az éghajlatváltozás összefüggésére is, és arra, hogy már 4000 éve is befolyásoltuk bolygóléptékben a környezetet, nem a mostani széndioxid fröccsel kezdtük ezirányú ügyködésünket. 

 

Az erózió és csapadék-visszaforgatás leépítése a sivatag-gyártáshoz szükséges kontinentális szárítás kéz a kézben haladó részfolyamatai. Egy sivatagban aztán a klíma is más.   

Nem állapot, hanem pillanatfelvétel egy leépülés-folyamatról. Ez épp Chile, illusztráció a cikkből, de jöhetne a kép szinte bárhonnan.